„Műveiben és életében a szomorúság nem hangulat” – írja a nagy barokk költőről és drámaíróról, Andreas Gryphiusról fordítója, Márton László –, „sem a túláradó kedély diadalmas mohósággal meglelt formája, hanem a személyiség lényege, a létezés legsajátabb tartalma. A szomorúság az egyik lehetséges válasz a 17. század személyiséget elszigetelő, botrányokkal teli kihívására, amellyel a magányos egyén a későbbi korok fejlett individuális eszméi helyett legfeljebb megváltásra váró, csupasz lényét szegezhette szembe. A 17. század színházában a világ mozgatórugóit föltáró dráma neve: szomorújáték; és a barokk szemlélet minden helyet színhelynek lát, nem a drámai történés, hanem a mulandóság színhelyének, ahol költészet, medicina, jogtudomány és állambölcselet egybefonódik.”
