A gyászosan múló idő jele, ha az ember új művek írása helyett vagy mellett immár összegezni is kényszerül, s ha régi iskolái, munkahelyei megemlékeznek róla. Most, hogy a Könyves öregdiákok felkérésére Sárdi Mihály barátom értő szemmel egységbe komponálta mindazt, amit négy évtized alatt megpróbáltam megírni ilyen vagy olyan műfajban és terjedelemben önmagamról és a világról, furcsán érzem magam, mint a beteg, akinek műtétét közvetíti a televízió. Ez itt, ebben a könyvben, persze én vagyok, de csak egy részem, s meg nem mondhatom, egészen én vagyok-e vagy sem. Hiszen hatalmas mennyiségű kiadatlan kézirat vár majd a boldogtalan utókorra, s nehéz eldönteni, mennyi ebből az elvetendő, s mennyi az, ami esetleg jobb is, mint ami kinyomtatva áll az egyre kevesebbet olvasó magyarok rendelkezésére. Visszatekintve úgy vélem, sok tekintetben pazarló módon bántam az Istentől kapott tehetséggel és idővel, sok mindenről úgy véltem, még lesz időm a megírásra vagy a javításra.
