Gogol egész életének és munkásságának – saját bevallása szerint – az volt a legfőbb törekvése “hogyan lehetne ostobának feltüntetni az ördögöt”. “Már régóta csakis azon munkálkodom, hogy az ember, műveim olvastán nyíltan gúnyt űzzün az ördögből.” (Levél Sevirjevnek Nápolyból, 1847. április 27-én.)Gogol vallásos értelmezésében az ördög misztikus lényeg és reális lény, akiben összpontosul Isten tagadása, az örök Gonosz. Gogol művészként a nevetés fényénél vizsgálja ennek a misztikus lényegnek a természetét, emberként a nevetés fegyverével harcol ezzel a reális lénnyel szemben: Gogol nevetése – az ember küzdelme az ördöggel. Isten maga a végtelen, a létező omegája és alfája: az ördög Isten tagadása, következésképp a végtelen, minden vég és kezdet tagadása. Az ördög elkezdett és befejezetlen, magát kezdet és végnélkülinek adja ki, az ördög a létezés érzékfeletti középpontja, mindenfajta mélység és magasság tagadása, örökös szellemtelenség, örökös középszerűség.
