Igazából Lackfi János regényét olvasva értettem meg, hogy mindeddig fogalmam sem volt róla, milyen is lehetett a későkádárista gyerekkor. Erdélybe ebből legfeljebb csak a Magyarországról érkezett borítékokban küldött rágóspapírok és matricák édeskés szaga jutott el. A Halottnézőnek köszönhetően viszont tapintható elevenséggel a bőrömön érezhetem a nyolcvanas évek Magyarországát, hiszen a regény gyermekien pontos érzékeléssel idézi fel a napközizős-iskolaköpenyes gyerekkor kedélyességében is nyomasztó légkörét, és közben úgy bontja ki és építi újjá ezt a misztikusan szorongásos legendáriumot, hogy szinte-szinte a sajátomnak érzem.
