“A művelődési egyesületek a horvátországi magyar közösség életfájának gyökerei, ezek tartják meg a földben, szállítják az éltető nedveket, teszik lehetővé a megtépázott lombkorona, az ezernyi helyen megsérült törzs megújhodását. A remélhetőleg utolsó európai háborút követő években a művelődési egyesületek újraindulása jelentette be, hogy közösségünk még mindig nem mondott le a reményről, s az újfent ránkszakadó tengernyi tragédia, sorscsapás és közepette, még mindig léteznek rejtett erőtartalékok. A sokszor ösztönös tenni akarástól sarkallt emberek, mint már annyiszor ez idáig, eltakarították a romokat, s ismét nekirugaszkodtak, dicsőségért, hanem mint ezt nemegyszer csendesen és szerényen megjegyzik: csak azért, hogy valami legyen. Itt nincs magas kultúra, művészi érték, szárnyalás és szent el révül és: úgy virítanak ezek a kis embercsoportok falvainkban, mint egykor a muskátli a parasztházak ablakában…,,
