“Amikor 1972-ben az Egyetemi Színpadon Surányi Ibolya felkért, hogy íróportréimmal vegyek részt egy általa szerkesztett irodalmi műsorban, igent mondtam.Miközben válogattam a képanyagot, és gondolkoztam az elmondandó szövegen, akkor döbbentem meg, hogy mindaz, amiről beszélni szeretnék, már többé-kevésbé irodalomtörténet. Amikor Antal Imre kérdezett, olyan lámpalázas lettem, hogy összeszűkült a torkom, és remegett a lábam. Antal Imre átsegített az első percek nehézségein, könnyedén kérdezgetett. Én lassan elfeledkeztem a »színpadról«, és csak az írókra gondoltam, emlékeimre, és meséltem fényképeimről. Amikor vége volt »fellépésemnek«, fellélegeztem. A színfalak mögött ott állt Major Tamás és Huszti Péter, akik végighallgattak.Major megkérdezte – leírta ezeket az emlékeit? – Ezt, amiről itt beszéltem? – kérdeztem csodálkozva. – Igen – válaszolta. – Nem, de egy-egy lényeges mondatot határidőnaplómba feljegyeztem. – Írja csak le – biztatott -,
