Az író alteregója – Hargithay József – nem elhivatottságból, hanem kötelességtudatból lesz pap, hogy özvegy édesanyját és testvégeit eltarthassa már a szemináriumban gyötri az önvád, hogy csupán képzeli vagy hazudja hivatástudatát. Később, fölszentelt papként eszmél rá, valójában székely népét kell szolgálnia, a nyomorúságban vergődő, mindenkitől kiszipolyozott, senkitől nem segített erdélyi magyarságot. Átéli a faluban a háború kitörését, a lelkesedés első mámorából való irtózatos kiábrándulást, a szörnyűségek szörnyűségének igazi arcát, a front mögötti életet, a nyomorult kis falu szenvedését, ahol ő is mint plébános folytonos nyomorban él, a nép naiv felbuzdulásait és hálátlanságait, a hadikórház borzalmait, aztán á végleges katasztrófát, a román impériumot, a magyar sors veszendőségét. Megismeri a gyöngeség és az áldozatosság riasztó és nemes példáit, a kitaszítottságot és a fölemelő szolidaritást, hiszen semmiféle ágában a magyar törzsnek nem él ez a szolidaritás olyan mélyen és közvetlenül, mint a székelyben.
