“Ha lárma van, szó és gesztus s bennük egy emberi lény egyszerisége elveszti autoritását. Ha az elveszettség kilátástalanságában nincs már esemény, a felszólítás – folytonos önismétlésében – tehetetlen nyöszörgésbe fullad. S ha eme eseménytelen lármában a másik, akire olyannyira rászorulunk, érinthetetlen, lassan a szándék értelme is feledésbe megy. A tanácstalanságra önkínzó gőggel felelő, kétségbeesett szellem azt mondja, a lét modellje egy tragikus labirintus: a Tékozló fiú kiölhetetlen sóvárgása azt sugallja, nincs labirintus, csak eltévedtünk.”
