“A haláltól, az elhunytaktól egy bizonyos idő után félnek. Akkor, amikor az itt közölt sirató szövegét leírtam és magyarra akartam fordítani, egy, a roma nyelvet jól beszélő asszony segítségét kértem. Alig hallotta meg az éneket, elkezdett zokogni, sikított, jajveszékelt. Kikapcsoltam a magnót, majd kis szünet után mikor már megnyugodni látszott, újra próbálkoztunk. Ám az ének hatása ugyanaz volt. Olyan mélyről jövő, őszinte fájdalom tört rá, hogy nem tudott uralkodni magán, pedig csak a Kanizsa kocsma asztala mellett ültünk, távol a temetőtől, temetéstől, azt se tudta ki énekel, ki volt akkor a halott. Ugyanaz az érzés hatalmasodott el rajta, mint amelyik a koporsó mellett, a valóságos helyzetben akaratuk fölé kerekedik. Csókolgatják, simogatják, emelgetik a halottat, mintegy életre akarják kelteni. Ősi, keleti népek mai utódainál látni ilyen jeleneteket. …”
