A hitvédelemre rendelt inkvizíció, amely később sokszor egészen más érdekek eszköze lett, magyari földön is aratott emberéleteket. Rakott máglyát a Felvidék bányavárosaiban és Budán, ácsolt bitófát a sámánoknak, a templom kulcsát tüzesre izzítva bélyegzőként használta, az elítéltek homlokát a legszentebb jellel, a kereszt jelével torzítva el. Ostorozott lemeztelenített asszonyokat és klastrombeli szüzeket, ismerte a pellengért, ahol „lazsnak”-ba öltöztetett „kacérokat” bámulhatott a piac népe és gúnyolhatta őket a „Judenhut” miatt, amelyet, mint hosszú süveget a fejükre raktak. Vesszőzött, csonkított és még Zsigmond király idejében is kitépte azoknak nyelvét, akiket veszedelmesnek vélt a „keresztény hit érdekében”.
Könyvecskénk bemutató abból a nagy egészből, ami kerek 300 esztendőre vet világot, amely a magyar egyháztörténelemnek eddig elhallgatott véres-könnyes szakasza, ősi hiedelemvilágunk irtása, ami ugyan szerepel már István király törvényeiben, de tudatosan szervezett mozgalommá csak 1222 után lett.
