Ha valaki végiglapozza Nagy László ránk maradt spirálos füzeteit: a versek, a műfordítások műhelynaplóit, a javított, az összefirkált kéziratlapok tömkelegét, egy újfajta napló titkaiba pillanthat bele. Egy metaforikus naplóéba, amely szinte képsorszerűen eleveníti meg a versért folyó, változatos napi küzdelmeket…Az egyik lapon, például, kusza verskezdet szálkásodik. Áthúzott szavak, örökre kivégzett félmondatok. Valami létezni akart. Valami szenvedély keresett volna magának formát… A vers félbeszakadt, mintha egy nagy barátkeselyű ült volna a költő keze fejére, vagy a faluvégi kőkereszt dőlt volna rá. A kéz azonban lassan fölocsúdik a lesújtottságból, s előbb csak vértelen vonalkákat húzgál, köröket kerekít, amelyekből kocsikerék lesz, kocsi és ló, a gyerekkor letisztult címere, s aztán, ha másnap se, harmadnap se jön el a Vers, a garabonciás kéz nyugtalanul röpdösni kezd a papír fölött. Lovakat rajzol újra, de ezek az állatok már az apokalipszis méneséből kiszakított…