Három éve egy szürke, késő téli napon az Üllői úti Idegklinika folyosóján egy darabka fehér csokit próbált a szájához emelni egy alig negyven kilós csodás, szépszemű lány. Alaposan belefáradtunk a néhány szelet eltüntetésébe, ha jól emlékszem, még a tolókocsiba is került belőle. Ekkor készült első közös riportunk a KÓR-ról, majd jött a többi „Ablak” – szereplés és újságcikk Makra Ágiról, aki meg akart gyógyulni. És azután CSEND. Mígnem 1994. januárjának utolsó vasárnapján a hóesésben – négy franciakrémes gyors eltüntetése után – sétáltam egy nagyot egy csodás-szépszemű lánnyal. Élveztem a tinédzserek irigykedő pillantásait, bár Ágnes még nem egészen jószántából szorította a kezem. Csodálatos volt látni a változást. Ez a könyv azonban mégsem egy sikersztori, inkább a CSEND-ről szól mindazoknak, akik nem a csodákban, hanem az emberben hisznek.
