Lovasok opál mezőkön

Sinka István (1897 – 1969) költészetét mind ez idáig csak töredékesen ismeri irodalmi köztudatunk. Kétségkívül kissé elhanyagolt, kellőképpen nem méltányolt költője ő a XX. századi irodalmunknak, s ezen belül is a népi írók mozgalmának. Az elmúlt húsz év során megjelent ugyan két válogatott kötete, de terjedelme miatt egyik sem tudta bemutatni, összegyűjteni mindama verseit, melyek költői életművének elismerésre méltó darabjai. Kormos István szerint: „…verseiben egy olyan réteg áramlik be költészetünkbe, jóformán a föld alól, amelyről Sinka előtt senkinek nem volt szava. Az ő pusztai emberei bivalyosok, hajcsárok, juhászok, summások, s nem idilli zsánerképeket hoznak magukkal, mint még Petőfi alakjai is: keserű szavakkal, kisemmizett fekete sorsukkal jönnek, akik téli harmaton fekvő éhes társukat szemelték ki szószólónak maguk közül… Fekete énekek láncából fonódik műve, s ha pusztai örömtüzeket is gyújt néhanap, örömtüzének keserű kórófüstszaga van.”