Az ismeretlen mágus
A szikla sziklát virágzott.
Mintha sárkánygerincek fogai fűrészeltek volna bele a kietlen éjszakába. Kő hátán kő, ameddig a szem ellát. Ormótlan koloncok, lomha hegyszilánkok. Óriásököl zúzhatta össze őket mély hegykatlanok roppant mozsarában.
A fagyos égboltot szédítő hegytornyok támasztották. Csúcsuk egyre nőtt, mint gigászi lépcső, fel a jeges kietlenségig, ahol sejtelmes ködökben enyészett a Világ Tetejének félelmes tömege. A messze könyörtelen csillagok mégis dermesztő magasságban ragyogtak fölötte.
Van-e a szirtnek szava? Örök némaságba átkozta kárhozott merevségének halálos dermedése. Ebben a sziklasivatagban csak a kőgörgetegek zuhogó robaja vert csattogó visszhangot. Csak akkor hömpölygött végig dörgő moraj a szűk bérc-sikátorok zugain ide-oda ütődve, ha az idő láthatatlan csapásai alatt váratlanul szívéig repedt valamelyik mozdulatlan hegyóriás.
