Mióta eszemet tudom, izgat, hogy kéne épen tartani a perceket, miket megéltünk. Nem a szempillák öntudatlan szárnya közül kihulló, névtelen pillanatokat, de amiket a bennünk sarjadó idő az emléksejtek eleven, áttetsző zárványába foglalt: a színről-színre testesült valót.
A Kossuth-díjas költő töprengésére frappáns válasz ez a kötet, 1987 óta írt verseinek gyűjteménye. Bizonyíték arra, hogy bár “memóriánk nem tud megistenülni”, a költő – aki az eszme- és rendszerváltások korszakában hűséges önmagához és választott eszményképeihez, kötődéseihez – mégis képes “a mulandóságra kárhozott világ” mozzanatainak, színeinek és történéseinek magas lírai hőfokon megörökített lenyomatát adni verseiben. A dél-dunántúli szülőföld tájai, emberei, az ötvenes években rabszolgává alacsonyított parasztok, az akkori új eszmét kiszolgáló “janicsárok”, az 56-os szabadságharc névtelen áldozatai, barátok és családtagok, a múlt és jelen föltorlódó eseményei késztetik versírásra, s miközben múltat, jelent szembesít, a változások természetét kutatva a megmaradás lehetőségeit keresi.
