Akár a halálról, akár a születésről van szó, a gyermek kérdez. Kérdezi önmagát és kérdezi a világot, és saját maga is próbál válaszolni, ha nem kap megnyugtató feleletet. De hát ki adhat megnyugtató feleletet a létezés – élet és halál – végső kérdéseire? A gyermeklélektan kutatói tudják, hogy a gyerekek már nagyon korán foglalkozni kezdenek az elveszéts tényével és élményével. Gyufát gyújtanak és oltanak el, homokózvödröket töltenek meg vízzel és ürítenek ki, mutogatják, majd eldugják játékaikat. Bizonyos értelemben szimbolikus tettek ezek, amelyek öntudatlanul is telítődnek a gyermeklélek félelmeivel és szorongásaival. – Hogyna válaszoljon a felnőttek világa ezekre a nehéz kérdésekre? Úgy, hogy szoktassuk a gyereket a veszteségek elviselésére, s miközben hagyjuk, hogy kielégítse az alkotás-, illetve teremtésvágyát, engedjük, hgoy kielégítse az életre és a halálra vonatkozó kíváncsiságát.
