A jövő időt nem kell komolyan vennünk. Ez a fajta modern regény már javában létezik ekkor, és nem utolsósorban éppen Woolf munkássága révén, aki főművei közül már megírta a Mrs. Dalloway-t (1925) és A világítótorony-t (1927). Az előbbi fő erénye nem a módszerek újdonsága, hanem a tudattartalmak látszólagos káoszát elrendező tökéletes forma. Ahogy Németh László írja: “Ha a magukkal beszélő alakok szálló gondolatsora egy-egy kivetített szerpentin: Virginia Wolf a szerpentindobálás nagy művésze. Minden belső monológ a formaérző ízlés biztonságával szeli át a regényjátszóterét, s csak amikor az utolsó szalag is kirepült, látjuk, hogy az alakokat, csillárokat, pálmákat összeszövő háló egyetlen kitűnő formai gondolat. Nemcsak a szalagok futásirányából, kereszteződéseiből él ez a kép, de a színek feleseléséből s csavarodásuk ritmusából is. Clarissa gondolatai másképp ugrálnak, mint Peteré vagy az őrült Septimusé, más ritmusra és más színben.