Üdítő és tanulságos élmény volt olvasni a beküldött pályaműveket – szabálytalanabbak, meghökkentőbbek és nagyon sokszor jóval szabadabbak, mint a „profi” meseírók munkái, ha van értelme egyáltalán az efféle különbségtételnek. Amúgy persze eléggé gyanús, hogy nincs: profi meseíró az, aki kiadókhoz viszi a szövegeit, nem profi meseíró pedig az, aki nem viszi. És ez utóbbit épp ezért nem köti egy elképzelt olvasótáborhoz való alkalmazkodás kényszere, egyedül az a vágy hajtja, hogy valami fontosat vagy szépet, vagy izgalmasat, vagy vicceset meséljen annak az egy-két-három, négy-öt-hat vagy hét gyereknek, aki a legfontosabb neki. Ezeknek a meséknek tehát épp a szabálytalanságukban rejlik a legfőbb erejük. És felsejlik bennük az az intim közelség is, amely a szülő és a gyermek között az ébrenlét és az álom közötti szürke zónában, a gyerekszoba biztonságos melegében létrejön…
Elekes Dóra
Vida Márta (szerk.) · Lódi Viktória (szerk.) · Nemes Attila (szerk.)
