“A hajnal küzdött még az éjszakával, a nap fölkelőben volt ; keleten már rézszinű sugarak mutatkoztak, és a hold sárga, fénytelen arczczal tekintett le az égről, siratva elvesztett birodalmát, a titokzatos éji sötétséget . . .
Ősz hajú komornyik lépett a terembe, fölhuzta az ablakok redőnyeit és kitárva azokat, majd egyiken, majd másikon tekintett le az utczára. Hűvös reggeli levegő áramlott be, s ő jött, ment, minden neszre, minden fölhangzó kocsirobajra figyelve. Vonásain nagy feszültség, mozdulatain tétovázás látszott, mintha nagyon rettegne valamitől.
– Hét óra ! mondá reszkető hangon. – s még mindig semmi! Megöl a félelem. Hol lehetnek, mi történt velök?”
