Megírtam a Második könyvet is. Napjainkig idéztem fel negyven év történéseit, úgy, ahogyan én láttam, éreztem, azt, ami fájt s mindazt, aminek örültem. A világ kitágult, a szívem összeszorult, mindenemet odaadtam, mindenfélét kaptam. Indulatos voltam, de (egy-két kivételtől eltekintve) távol állt tőlem a haragtartás; türelemmel viseltem az árulás, a gyűlölet handabandázó, irigykedő fenekedését. A bosszú gondolata sohasem kísértett meg.
Megírtam mindazt, amiről volt és van véleményem. Nem ítélkeztem, még kevésbé jósoltam.
Megállapítottam. Ha zene – hát legyen. Ha tisztesség, becsület, aljasság, politika, szeretet, szerelem, barátság, világnézet, siker, bukás – hát legyen. Ha szülők, testvérek, barátok, ha azok, akiket legjobban szerettem: a nők, lányok, asszonyok és egy szál gyermekem – hát legyen.
A sors azzal tüntetett ki, hogy sokan szerettek. Megrendült boldogsággal fogadtam ezt az ajándékot.
Azzal büntetett, hogy sok irigyem volt. Hála égnek. Vélekedésemet a dolgokról harag nélkül, a mások védelmében fogalmaztam meg. A jót is meg a rosszat is. Olykor mélyebbre láttam a kelleténél.
