Szentendre utcáin némán barangolva gyermeki hangom hallom újra. Leszegett fejjel ha megyek, tovatűnt lábnyomokat keresgetek – megfakult színeket ébresztgetek – s keresem Őket, kik másfelé járnak, hol nincs már kockakő se rózsa, se bánat.Arcukat már sosem látom s ha csend borul a városra, megkondul a templom vén harangja. Lelkek a lelkekkel összeérnek – bennem megbújva tovább élnek.
