Özön ​közöny

• Példány állapota: jó

Egy bűnömet kell megvallanom, amelyet illusztris tagunkkal szemben elkövettem. Egyszer ugyanis „a magyar irodalom egyszemélyes nemzeti parkjának” merészeltem mondani az ő – terjedelemre is hatalmas – életművét, amely az irodalom és a bölcselet minden műfajában épül, egymással is szerves összetartozásban, és magasra törően, mint egy csillagtorony – tőlünk távol, Wimbledonban, a Hongriuscule-ban. Most ezt a bűnömet, amely tiszteletlenségnek is tetszhet, megtetézem azzal, hogy eszem ágában sincs megkísérelni, hogy a frivol jellemzés tréfáját jóváteendő, felvázoljam ennek a nemzeti parknak, amely évtizedeken át legfeljebb titkolt büszkeségünk volt néhányunknak, legalább a tervrajzát, flóráját és faunáját; hogy megkíséreljem egy lehetséges – és sajnos, egyre jobban hiányzó – monográfiának legalább a vezér- és mestergondolatait megpendíteni. S mentségem nem a boldog tudatlanság, mint azoké, akik elől 1949-től minimum 1989-ig el volt zárva ez a nemzeti park, ez a több mint félszáz kötetes életmű, hanem, az, hogy éppenséggel tudom, miről van szó, s hogy egy ilyen köszöntő gesztusával mennyire nem lehet elvégezni, még töredékesen sem az irodalomtörténet-írás adósságát; HATÁR GYŐZŐ munkásságának a visszagyökereztetését szellemi életünkbe. Mert ne áltassuk magunkat: a harmincas évektől kezdődően tiltott volt és üldözött volt és megsemmisítésre ítélt. S miközben a világ politikai és történelmi őrületei szélsebesen kergették-váltották és visszaváltották egymást, HATÁR GYŐZŐ életművének a kiközösítése – tűzzel-vassal való exkommunikációja – változatlanul érvényben volt és érvényben maradt. S most jólesik és bizonyos fokig történelmi elégtételül és kárpótlásként – igazságtételként – is hathat, hogy kimondhatom: a kiközösítésnek vége, de tudatában vagyok annak is, hogy a kiközösítés következményeinek koránt sincs vége.
Másra szeretnék figyelmeztetni és emlékeztetni ebben a pillanatban. Jól ismert, közismert és szomorú történelmi okok következtében, amelyben a Babits Mihály által is jó néhányszor felpanaszolt példátlan magyar közöny éppúgy szerepet játszik, mint a magyar Ugar bénító gravitációja, irodalmi életünkben, akármerre nézünk, s akármely korban nagyon sok a félbetört tehetség, a hullócsillag. Mert a tehetség nem elég, ha nem társul azzal a munkaerkölccsel, amely – a nálunk oly gyakori – önsajnálat helyett – a nálunk oly sajnálatosan ritka – önkíméletlenséggel kényszerít munkára, HATÁR GYŐZŐ üldöztetések és börtönök intervallumaiban, de a cellafalak között sem, s az emigráció parafarétegekkel szigetelt magányában és visszhangtalanságában sem tagadta meg soha egy pillanatra sem, hogy író számára – hogy az ő szavát használjam – az egyetlen életszentség, életszentelő hűség és gyönyörűség: a folyamatos munka. Élete példájával, életműve példájával hirdette és hirdeti változatlanul ő is, hogy „a működésben rejlik a nyugalom”; s elégtétel is, ha van, mindazért, amit – közös szűkebb hazánkból – Békésből elindulva Wimbledonig meg kellett élnie, el kellett viselnie és – íróként – ki kellett fejeznie.

(Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémián, 1994 május 31-én.)

Domokos Mátyás

• Szerző: Határ Győző
• Darab: 1
• Állapot: jó