Kohl Ferenc a geometriát hívja segítségül, hogy analógiával világíthasson rá alkotási (inkább világérzékelési) módszerére: történeteit fragmentális(ak)nak tartja, „abban az értelemben, ahogy a geometria egyik új ágát fragmentálisnak nevezik”. Azaz: egy adott történet megfelelő dimenziókban újra és újra mesélhető, körüljárható, kiaknázható. Minden egyes megközelítés a maga dimenziójában értelmes is, önálló is. A megközelítések együttese pedig újabb dimenziókat nyit meg. (…) Ha az olvasót elriasztanák a matematikai hasonlatok, analógiák, sietek leszögezni, hogy a Kohl Ferenc féle írásmód valahogy úgy viszonyul az élethez, hogy a legprózaibb valóságrészletnek-szeletnek is képes megtalálni a geometriáját – vagyis: átdimenzionálja, szellemileg izgalmas, néha talányos távlatokba illeszti a köznapi eseményt. Ez pedig olyan vitathatatlan prózaírói teljesítmény, amelyet visszaigazol a prózaolvasói ösztön. (Szávai Géza)
