„Pázmány Péter (Nagyvárad, 1570 – Pozsony, 1637) esztergomi érsek, bíboros, a magyarországi ellenreformáció vezető alakja, író. “Maga vallja, hogy ‘felmelegített tintával’ ír. Tollán forró tinta, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő maga a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílusművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, hogy ne rögtönözzenek… Azon a nyelven, amelyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel.” (Kosztolányi Dezső)
