Rombolás és bánat az ég alatt

Krasznahorkai ​visszament Kínába. Az urgai fogoly olvasói úgy búcsúzhattak el tőle az 1992-es regény utolsó lapjain, ahogyan ő búcsúzott el akkor „az utolsó ókori birodalomtól”: szomorú emelkedettségben és illúzióktól megfosztottságában is gazdagon, s abban a hitben, hogy a Nagy Kaland, melyben a főhősnek szembesülnie kellett egy gyökeresen más világgal, véget ért. Új regénye azonban mindenek előtt azt bizonyítja, hogy ez a Nagy Kaland sokkal több volt, mint egy utazás története, s így nem is érhetett véget: hisz a szembesülés helyszíne bár Kína volt, tárgya és alanya megkerülhetetlenül az európai ember, a saját civilizációját krízisként megélő menekülő, akinek elsősorban saját szép új világát kell megértenie. Krasznahorkai a Rombolás és bánat az Ég alatt című dokumentumregényben 2002-ben tett újabb útjáról ad lélegzetelállítóan izgalmas beszámolót. A főhős a klasszikus kínai kultúra forrásvidékén, a Yangce torkolattól délre elterülő tartományokban, Nanjingtól Ningpóig, Yangzhoutól Putuoshanig, Jiuhuashantól Shanghaig keresi e magasrendű civilizáció nyomait. A hajdani Írástudók mai leszármazottaival beszél: költőkkel és szerzetesekkel, festőkkel és kertművészekkel, divattervezőkkel és muzeológusokkal, irodalomtörténészekkel és könyvtárosokkal, s mindenkinek ugyanazt a kérdést teszi fel, hogy ugyanis hová lett, miért omlott össze ez a klasszikus kínai kultúra, s mit kezdhet e veszteség súlya alatt a modern ember. A Krasznahorkaitól megszokott rendkívül szuggesztív előadásmód a régi. Az azonban merőben új, ahogy a szerző eme önkínzó, kilátástalannak tetsző utazás labirintusában a kínai kert világhírű helyszínén, Suzhouban, egy filozófussal történt találkozás nyomán végül a remény esélyének megfogalmazásáig jut el.