„A mondatok lélegzetvételének Nádastól évtizedek óta ismerős ritmusa, a szövegalakítás cicomátlan szépsége, az érdektelenség szálaiból szőtt cselekmény érdekesség közepette a legfigyelemreméltóbb a saját (három és fél percnyi) halálát haló elbeszélőnek a tudatvesztést is felidéző-érzékeltető mozgása az én- állapot és az ő-állapot között. Annak a leírása, ahogy a meghaló eltávozik az élőből.” (Tarján Tamás)
