A romantikus rajnavidékre kalandozik vissza a költői emlékezet. Életének egy rövid idilli korszaka köti a bortermő lejtők, a regényes és legendás múltú várkastélyok vidékéhez, a folyómenti csendes kisvárosokhoz, a szőkehajú, kékszemű lányokhoz, akik ott ábrándoznak a csinos kis házak muskátlis ablakai mögött – a göndörfürtű, csábos beszédű városi ifjúról, akinek szíve ugyanolyan hirtelen fog lángot, mint amilyen hirtelen kialszik ez a láng. Hol fájó nosztalgiával, hol pajkos könnyelműséggel idézi vissza ezeket a futó szerelmeket, hogy azután – váratlan, szeszélyes kanyarulattal – áttérjen a szellemi fejlődés küzdelmeire s feltárja a sebeket, amelyeket az élet könyörtelen realizmusa ejt a költő idealista lelkületén.
Próza? Külső formában valóban az. De csak az ízig-vérig lírikus, a korlátokat nem tűrő, magabiztos költő ír így, amikor csapongó fantáziája a próza szabadabb területére csábítja egy-egy kivételes pillanatra.
