A magyar világjáró mindig Nyugatnak indult. Szívünk Itália felé vonzott, íróink Párizs felé tekintettek, aki tovább akart jutni, Londont választotta. A germán világ közvetlen szomszédunk volt. De Spanyolország mindig messzi földnek számított, térben elsősorban, nem érdeklődésben. Nyugati “mesés Kelet”-ként gondoltunk rá bűvös nevű városaival, nagy művészeivel és vallási életének eredeti megnyilatkozásaival. Századok múltán is ritka madár maradt azonban az a magyar, aki megjárta földjét. A fények Párizsból, az olasz tájakról meg a német városokból jöttek felénk, ahol a zene, a művészet vagy a tudomány nagyjai teremtettek országunknak tekintélyt és a csodálatnak hagyományt.
Más világ Spanyolország. Aki oda megy és nyitott szemmel jár, egy egész ország kinálkozik neki élményül. Útiterve szerint talán csak egy-két városba akart eljutni, de aztán utazni kezd, álomban született falvakat, városkákat is felkeres, és sivatag tájakat is megcsodál. Úgy érzi, hogy a Pireneusokon túl kincses szigetre jutott, ahol minden érdekes és minden más, mint odaát “Európában”.
