Emlékezés? Korrajz? Töredékes családtörténet? Fejlődésregény? Makovecz Benjamin költőien szép írása műfajilag nehezen meghatározható. Egyedi a szerkezete is: száztizenegy lábjegyzetben próbálja megrajzolni apa és fiú lassan bontakozó és egyre bensőségesebb kapcsolatát a 60-as évek elejétől 2011-ig, Makovecz Imre haláláig. Az írói szemszög a „pesti kisfiúé”, a hangvétel személyes, ugyanakkor távolságtartó. A közös élmények felidézéséből érdekes, néha mulatságos, néha végtelenül szomorú történetek kerekednek: a bokszolósdi, a duplándöglött szabadságbogarak, az adriai tengerparti nyár vagy a sáska a rezsón.
A Száztizenegy lábjegyzet Makovecz Imréről a 20. század egyik legnagyobb magyar építészének sokszínű, eleven és emlékezetes portréja.
