“Hesse költészete ma elszigetelt provinciája a német irodalomnak. Első fellépése (1898) óta rendszerint csak periférikus érintkezésben áll a folyton változó áramlatokkal, programokkal s stílusdivatokkal, mintha élete külön klimatikus, hangja pedig külön akusztikai feltételeket követelne. Olykor egyenesen meglepő, mennyire elmarad minden időszerűségtől. Nyelvével is egy régebbi impresszionista-fokot képvisel. Valójában problémája is csak egy van: az ifjúkor, a saját ifjúkorának a problémája. E probléma értelmének, lappangó romantikájának s szerkezetének megfelelően a formája is sokkal líraibb, keskenyebb, semhogy egy világ képévé, azaz regénnyé tágíthatná, de éppen lírizmusánál fogva oldottabb, kényelmesebb, semhogy a dráma testvérévé, novellává sűríthetné. A lírai elbeszélés a romantika öröksége, de Hesse romantikája nem a bécsiek álarca, mímelés és póz, nem az intellektus kijátszása vagy agyafúrt elaltatása, hanem struktúrasajátság, népdalegyszerűsége bőség, gazdagság, s időnként sejtelmes mélységeket ragyogtat fel.”
