Németh László írja 1935-ben: “Amikor a nyáron Erdélyt jártam, Tamási Áron azzal tisztelt meg, hogy lekísért a szülőfalujába. Sosem láttam szegényebb falut. A sárral bevert házacskák sarkán keresztbe illesztett gerendák ugrottak ki, arról tudta meg az ember, hogy fából vannak. Maguk a lakosok is szűkölködők, egyszerűek, kia sovány föld segítségével gyűrte az adót, ki a hegyekre járt föl szénégetőnek, a városokba napszámosnak. De amilyen szegény volt a falu, olyan tündéri. Az utcák játékos labirintként csavarogtak a gyümölcsösök közt, és a hegyekről szaladó víz elől magas lábakra húzódott házikók, derékon körbefutó virágos tornácukkal, mint furcsa, mókás cölöpépítmények álltak a habos kert fölött. Hallgattam az elénk akadt rokon panaszát, embermagas keresztek alá heveredve, a temetőn, s mulatságunkra este egy bokor nép: rokon, ismerős telepedte körül a négy vendégnek megterített asztalt; katonatörténeteket meséltek, bajt és tréfát a menekülés idejéből.
