A költészet olvasóiban, magukban a költőkben is, úgy tetszik, ismét erősödik a klasszikus gondolati líra igénye: felviláglanak a zárt versformák, a szöveg egzisztenciális érvényű állítást fogalmaz meg, és – noha tud a nyelvi kísérletezés indítékairól – látványos elrugaszkodások nélkül mélyed el anyagában. Báthori Csaba költészete, mint egy váratlanul megkonduló harang, ennek az “új komolyság”-nak jegyében szólal meg: üteme lassan araszoló, hangütése reflexív, metaforikus beszéde roppant sűrű képeket görget, s minden verse kimond valamit fontos tapasztalatainkból. A művekben egy kétkedő, kereső, valamiképpen folyton késleltetett, humoros figura összesíti lírai benyomásait. A megállás nélküli elágazások művészete ez – de megállja a hármas próbát: meggyőz, gyötör és gyönyörködtet. Ez a mély költészet talán megérdemelné a mester, Nemes Nagy Ágnes mosolyát.
