“Most tudom csak, milyen kegyetlen voltál… milyen hamis! Miért nem kellettem neked, Cathy? Miért cselekedtél szíved ellen, Catherine? Egy szóval sem tudlak vigasztalni. Megérdemelted sorsodat. Önmagad gyilkosa lettél. Igen, most már ölelhetsz, sírhatsz, könyöröghetsz csókjaimért és könnyeimért: mindez csak kárhozatodra válik. Szerettél… mi jogon áldoztál fel, felelj, mi jogon! gyarló vonzalmadnak, melyet Linton iránt éreztél? Amit sem a nyomor, sem a bűn, sem a halál, sem Isten, sem Sátán nem tudott volna elérni: hogy mi egymástól elválhassunk, azt te saját jószántadból, önként megvalósítottad. Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel összetörted az enyémet is. Csak annál rosszabb számodra, ha erős vagyok. Miért éljek még? milyen élet lesz az enyém, ha… Ó, Istenem! Te talán akarnál élni, ha már a lelked sírba szállt?”A korabeli kritika értetlenül fogadta ezt a “rendhagyó” regényt, Emily Brontë egyetlen prózai alkotását.
