“A szerző, aki legkedvesebb virága nevét tűzte címül könyve fölé, mint az újonnan épült ház tetejére a bokrétát szokták szülőföldjén, Tamási Áron édesöccse. Ezt nem annyira a nagyobb piacosság kedvéért említem mindjárt az elején, inkább csak útbaigazításul (…) De a név és a vér szerinti rokonságon túlmenően a szó szerinti rokonság, az egyazon szavak hasonló észjárásra valló egymáshoz illesztése is indokolja a nagy íróra való hivatkozást. Mégse gondoljon senki valami halovány utánzengőre, aki nagynevű bátyja árnyékában s annak morzsáiból élne. (…) A Múzsa vett neki egy négyszáz oldalas füzetet s azt mondta: – Na, Gáspár, ebbe írja le, amire emlékszik s amit fontosnak tart. Gáspár bácsi megszemlélte az irkát, mint az olyan földet, amelyről még nem tudja, hány véka férő, fölmérte tekintetével, talán még föl is fohászkodott abban a reményben, hogy: hátha ezzel a munkával az ő neve is valamennyi időre fennmaradna (…) Aztán vetni kezdte betűit a valóságnak megfelelően, gondosan…
