Az 1930-ban Berlinben kiadott Végzetes végjáték arról szól, hogyan őrül meg egy magányos sakkzseni. Fokozatosan az a rögeszme keríti hatalmába hogy egy világméretű sakkjátszmába keveredett, minden félmozdulatba, elejtett szóban fondorlatot, ellene irányuló lépést lát. Ebből a regényből érthetjük meg igazán, miért nevezte Nabokov magát “kiegyensúlyozott őrült elmének”, annyira hitelesen ábrázolja a megőrülés folyamatát, annyira belülről – a gyermek Luzsint nyilvánvalóan magáról mintázta – hogy néha az olvasó is úgy érzi, hogy meginog vele a világ, ám a szerző fölényes biztonsággal mozog az emlékek, sakklépések, kényszerképzetek forgatagában, játszik, könnyedén és virtuózan, mint a legnagyobb sakkjátékosok s még arra is marad ereje, hogy néha mosolyogjon: a szerző “normális” énje bölcs iróniával szemléli végtelenül esetlen hőse vergődését, a Luzsin-védelem bukását, s a tragikus végjátékot.
