Egy év híján negyedszázad verseit nyújtom át az olvasónak, eltitkolhatatlan szorongással, hiszen a kezdeti dadogás ugyanúgy belevegyül e kötet összefolyó kardalába, mint a véglegesnek szánt férfiének; ez már felelősség is, mivel megmásíthatatlan, korrigálni többé nem lehet. Átlapozva a negyvenedik évek előtt írott verseket, érzem, hogy a szorongást említenem se kellene, magukból a versekből is egyértelműen kiérződik. A látszatra és a mai líra általános képével összevetve derűsnek mondott hang – ahogy a kritika szívósan hangoztatta eddig –, csak én tudom igazán, mennyi panaszt, fájdalmat is takar, sőt, aki odafigyel, maga is megérzi.
