“Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kísértetiesen kongott az emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás, olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették ezt észre és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.
Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek túlsó végében barátságtalan vén ház állt.
A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves fekete kapu mellett húzódott meg a falban.”
