Egy sosemvolt szerelem krónikája

Ez a kötet nem széppróza. Nem idegen az irodalomtól, hanem más. Pontosan úgy, ahogy a film nem irodalom, hanem film. A harminchárom írás egy-egy meg nem valósított film terve, vázlata, ötlete, de nem filmnovella. A világhírű rendező arról ad velük paradox – mert írásbeli – bizonyságot, hogy a film a látás és a megmutatás művészete, nem pedig valaminek az elmondásáé. Lát és láttat így is, hogy ír: képet és hangot, hangulatot és filozófiát. Egy fatörzset, amelyen nyoma marad az elhaldó autó fényszórójának. Egy New York-i reggel hangjait. Hazugságot és kopár lelkeket. Kalandot, menekülést és magányt. Idegenséget, az Antonioni-alapélményt, amely mindig tudatosan viszonylagos. (Mert mitől idegen az idegen?) A képzeletét és emlékeit benépesítő figurákat; és önmagát, aki mindezt láttatja. A könyv végére érve már-már úgy érezzük, mintha igenis láttuk volna a harminchárom filmet. És igaz, ami igaz: ez azért mégiscsak Antonioni írásművészetét dicséri.