Sztjepancsikovo és lakosai (számozott)

• Példány állapota: jó
• Kiadó: Genius
• Nyelv: magyar
• Oldalak száma: 302

„Dosztojevszkij ​regénye, mely Trócsányi Zoltán gazdag és ízes fordításában jelent meg, voltaképpen egy óriási arcképtanulmány. Maga a mese igénytelen és – érezzük – mellékes is. Egy nyugalmazott ezredes házasságát eleinte megakadályozza a birtokán lebzselő léhtő, aztán, mikor a lágyszívű, kedves öregúr sarkára áll, beadja derekát. Az ezredes elveheti a nőt, akit szeret. Az író a testes, több, mint háromszáz oldalas munkában – az első laptól az utolsóig – alakjának portréját festi: Fomics Fomáét. Szót és színt keresek hozzá én is, a nyelv festéktálcájáról. Puhány… élősdi… kullancs… kenyérpusztító… szélhámos… potyafráter… szemforgató… alakos… hunyász… álszent… pimasz… a szemtelenség, agyafúrtság, tehetségtelenség, pöffeszkedés, nyegleség, ál-irodalom és dölyf titánja… Mindegyik szó gyenge önmagában, a palettáról csupán egy szín, mely a mester ecsetje alatt kel életre és aztán együtt mond nagyszert, a többi társaságában válik valósággá, tovább-nem-elemezhet egységgé. Oldalról-oldalra tökéletesedik a portré. Az, aki egyébként sápadt, látományoktól gyötrőd arcokat festett, most a lélekbúvár minden izgalmával és érdeklődésével tanulmányozza a sunyi ábrázatot, melyen a butaság és önhittség fölényes mosolya van, a nyílt kérdést, melyet senki se tud megoldani, a fennhéjázó koldust, aki az alamizsnálkodót leckézteti és egész életén át uralkodik egy jóhiszem társaságon. Fomics Foma valaha egy tábornok házi felolvasója volt, aki a tábornok halála után az ezredes házához került. Ötven éves, szőke, arca szemölcsös. Senkinek sincs rá szüksége és legegyszerbb lenne kidobni őt. Csakhogy ami elgondolásban egyszer, az kivitelben nagyon is bonyolult. Ez az erkölcs-cssz és széplélek, a kedves, nyárspolgári ház réme, kiuzsorázója, zsarnoka lesz. Fegyvere az, hogy minden képtelenséget véghez visz, azt is, amire gondolni sem mernek. Vádlott, de orcátlanságában vádol. Térdre kellene esnie, hogy kegyelemért könyörögjön, de ő kényszeríti földre pártfogóit. Olyan hiú, hogy nem bírja elviselni egy gyermek névnapi ünnepeltetését, duzzogó, sértékeny, amellett önérzetes is és nyíltan hangsúlyozza, hogy nem kitartottja, hízelgje senkinek. Tudatlan, de azért úgy mosolyog, hogy a tudós is belepirul….” Kosztolányi Dezső, Nyugat