Veronka kedves

A ​közelmultban elhunyt nagy mesemondó ebben a regényében oly őszinte áhítattal, felsőbbrendű tisztelettel fordul az emberi lélekhez, mint a szertartását végző ünnepi pap. Veronika rózsaszínű gyermekségéből, mély, de magától értetődő hittel téved a tülekedő emberek közé. Tulajdonképpen nem is hisz bennük, nem vár tőlük semmit, csak éppen a saját tiszta szemüvegén keresztül látja őket. Hite, bizalma oly egyszerű, hogy amazok észre sem veszik, szerelme cécótlan, egyenes, rózsaszínű még akkor is, amikor végzetessé válik. Oly természetes, hogy a nagy-világ millió komplesszummal agyongyötört emberei észre se veszik érzelmeit. Nem értik, mert annyira sokrétű, mint ők. Hitét, szerelmét fel sem tételezik: ők nem látják, csak a kézzelfoghatót. Veronikát nem értik, épp mert a legmélyebbről őszinte és oly egyszerű, hogy lángolása önön lelkét perzseli. Sorsa végzetes, mint minden hit, szerelme tragikus, ahogyan a szerelem mindig az: Veronikáé rózsaszínű s könnyek nélküli megjárja mégis minden pokol mélységét.
Saltennek ez a regénye a szó legkézzelfoghatóbb értelemben színes, áradó pasztelszínek meghitt, ünnepi rendkívülisége.