Ablaka István

Megye a Duna-Tisza közén (minikönyv)

Készleten

Példány állapota: jó
Kiadó: Petőfi Népe Szerkesztőség
Kiadás éve: 1984
Nyelv: magyar
Oldalak száma: 158

Előszó Bács-Kiskunról

Az elnevezés 1950 előtt ismeretlen volt. A népi demokratikus utat választó Magyarország teremtette ezt a megyét, s tette megyeszékhellyé Kecskemétet. A százezer lakosú “mezővárost”, amely Nagy Lajos királytól számítja városi jogállását. A régi Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye déli részéből és a hajdani Bács-Bodrog vármegye északi részéből kialakított új közigazgatási egység a legnagyobb területű lett a 19 megye között. Népsűrűsége azonban csak fele az országos átlagnak, népességének számát tekintve – Pest, Borsod, Szabolcs után – negyedik most a megyék sorában. Lakóinak mintegy 90 százaléka magyar, a többiek – jó egyetértésben – délszlávok, németek, szlovákok, s elvétve néhány más nemzetiség, sőt távoli földrész fia is található.
A megye 6 városában él a megye lakosságának 43 százaléka. Legősibb városunk Kalocsa. Ez most a legfiatalabb lakosságú a megye városai között, népességének negyede 14 évnél fiatalabb. A 105 községből városi jogú nagyközség 4, de számos városjelölt található a többi nagyközség között is. Szinte jelképe lehet a megye tágasságának, hogy az egyik városias nagyközség Dunavecse, a másik, a megye keleti szélén Tiszakécske. Akkora ez a megye – írta Lázár István az Élet és Irodalomban – mint Ciprus.
A megye mérete, öröme, gondja, történelme: az országé, és természetesen e vidék szorgalmas lakóié. Napi munkájukkal csaknem 300 ezren segítik a társadalmi, gazdasági haladást. Közülük 47 ezer ember ingázik, jóllehet, új munkahelyek ezrei létesültek az elmúlt év során. Nemcsak a városokban, hanem a falvakban is. Az ország mezőgazdasági termelésének egytizedét, számos élelmiszernek, élvezeti cikknek (paprikának, bornak) harmadát, felét adja ez a megye. Növekszik az ipari jelentősége, legújabban a földgáz és kőolajbányászaté is.
A megye talán legjellemzőbb sajátossága a régi és az új hagyományos és a modern, az elmaradottság és az előretörés szinte mindenhol jelenlévő, meglepően erőteljes keveredése. Kisparaszti emlékeket keltő tanyák és agráripari kombinátok – azonos látómezőben. Csodálatos kalocsai mintákat, halasi csipkéket hímző asszonyok és kötőipari automatákat felügyelő munkásnők – ugyanott. Magasfokú kórusművészet és zenei érdektelenség , az Akadémia által elismert tudományos eredmények – és elégtelen iskolai képzés, remekbe szabott kulturális létesítmények és szükségtantervek – s mind egyidejűleg. Végletek? Igaz, de a mi világunk olyan végletei, amelyek sajátságosan rímelnek fejlődésünk ütemével, és – talán furcsa módon – így képviselik az élet harmóniáját.
A képek csak sejtetni tudják azt a gyarapodást, szellemi és anyagi javakban való gazdagodást, ami – a kommunisták vezetése mellett, nemzeti összefogással – 40 év alatt, s főleg az elmúlt két és fél évtized során bekövetkezett. Szabadságunkért, s azért hogy élni tudjunk a szabadsággal, nem kevesen adták életüket, fiatalságukat, s vállalták életcélként a küzdelmet, a nép szolgálatát. Előttük tisztelegnek a Kecskeméti Petőfi Nyomda kiváló szocialista brigádjai, s rájuk is emlékezik Bács-Kiskun megye ezzel a könyvművészeti kiadvánnyal.
Romány Pál